2016. január 23., szombat

Epilógus

Ajánlott zene olvasáshoz:
Fekete tincsei arcába lógtak, alig látta a házi feladatát, de nem nagyon érdekelte, lelkesen rajzolgatott tovább. A konyhából már szállingóztak ki a különféle egzotikus illatok, a Fehér Lótusz bármelyik percben érkezhetett, szóval nagy volt a sürgés-forgás. Bár nem mintha Kyát kifejezetten érintette volna a házimunka, hiszen mindössze hat éves volt, nem lett volna nagy segítségükre.
A gyerekszobában lévő csendet Kya édesanyja zavarta meg, aki benyitott a helyiségbe, mögötte pedig Edison, az ikertestvére rohangált nagy zajjal.
-          Kicsim, itt van a Fehér Lótusz. Köszönj nekik, úgy, ahogy megbeszéltük! – suttogta Kya anyja.
A kislány kíváncsian csoszogott ki a nappaliba, ahol három ember várta. Mindegyiken fehér vállfedő volt, amihez hozzávarrták a sötétkék köpenyt. Olyan tekintélyesek voltak – persze az közrejátszott, hogy kétszer olyan magasak voltak, mint ő -, alig mert rájuk nézni, pedig ráncos arcuk hiába volt merev és komolyságot parancsoló, volt bennük valami, ami sugározta a jóságot. Középen hosszú hajú férfi állt, ősz tincseit oldalra fésülte, így eléggé érdekes hatást gyakorolt, de tulajdonképpen egész jól nézett ki.  Mellette egy kifejezetten magas nő állt, s hiába volt egyidős a középen álló férfival, sokkal fiatalabbnak látszott, talán a haja miatt, ami még akkor is tökéletesen be volt állítva, s a hibátlan smink sem változott az évek során. Emina talán a szerencsének tudhatta be, hogy kegyes volt hozzá az idő vasfoga.
-          Üdvözlöm önöket! – nyújtott kezet bemutatkozásképpen az édesanya – Szolgálhatok valamivel? Tea? Esetleg egy kis tészta?
Tahno megrázta a fejét, tudta, hogy sietnek, nincs szükségük időfecsérlésre, ezt pedig jelezte Mako felé, aki szintén némán nemet intett az asszonynak.
-          Én elfogadom a teát – mosolygott Emina, mire a két férfi szúrós tekintettel meredt rá – Most mi van? Legyetek már egy kicsit lazábbak! – kérlelte bársonyos hangon a nő kollégáit, kiknek vonásaik megenyhültek, s ők is elfogadták a forró italt.
-          Kérem, üljenek le – intett a háziasszony nekik, mire mind helyet foglaltak a kanapékon – Hallottam önökről… legendákat. Hogy hogyan állították meg a szellemőrültet, Leetog-ot, és hogyan fojtották el a háborút Avatár Korrával együtt. Mind közel álltak hozzá, különösen ön – biccentett Tahno felé – igaz?
A vízidomár beharapta alsó ajkát, hatvan év elteltével is fáj felidézni azokat a napokat, de nem csak neki esett nehezére, úgy tűnt, Mako és Emina is megilletődtek a kérdéstől.
-          Igaz – köhintett Mako – Ugyan, voltak akik befolyásolták a kapcsolatunkat vele, de legjobb barátok voltunk, nem mellesleg ő volt a sógornőm.
-          Értem. Látták már azt a csodálatos szobrot a főtéren magukról? – csillogott az asszony szeme továbbra is – A férjem nagy rajzművész, le is rajzolta! Tessék csak megcsodálni.
Eléjük tett egy nagy méretű lapot, amin Korra és Tahno volt látható, amint egymásnak háttal a térdig érő vízben idomítanak. Tahno azonnal felismerte. A nap, amikor a lány visszaadta neki a képességét. Fojtogató érzés fogta el, igyekezett leplezni ezt, s sikerrel is járt, a többiek ebből nem vettek észre semmit.
-          Nem, még nem volt szerencsénk látni.
-          Pedig jobban tennék, ha megnéznék! Varázslatos! És a művészúr, aki készítette, nem csak itt munkálkodott, világszerte megtalálhatóak a Korrát ábrázoló szobrai.
-          Hölgyem, kérem, térjünk a lényegre. Hol van az ikrek? – szólt közbe Tahno érzelemmentes hangon. Még mindig nem hitte el, hogy Raava, a fény szelleme Korra halálával kettészakadt, s két emberi testbe költözött.
-          Ó, elnézést – nevette el magát kínjában az asszony – Kya, Edison! Gyertek ide!
A két lány szégyenlősen lépett a Fehér Lótusz vezetősége elé, mire ők barátságosan végigpillantottak rajtuk. Emina elővette a halványkék selyemsálját, amiben ékszerek és játékok garmadája lapult, majd kiterítette Kya és Edison elé.
-          Semmi baj, lányok, nem kell félnetek. Csak válasszátok ki azt a tárgyat, amelyiket legközelebb érzitek magatokhoz. – ugyan kissé furcsán fogalmazott, úgy tűnt, a kicsik értették, összevont szemöldökkel néztek végig az eléjük terített kupacra.
Edison egy jó ideje szemezgetett egy kék nyaklánccal. Egy hasonló színű medál csüngött rajta, a Víz Törzsének zászlaját ábrázolta. Amint Tahno a szituációt észrevette, ismételten az emlékek rabságába került. Tisztán emlékszik arra a medálra. A háború után fél évvel kérte meg Korra kezét, és eljegyzésük alkalmából ezt adta neki, ahogyan hazájukban szokás.
Az ikrek összenézett, majd egyszerre nyúltak a medál felé. Amint hozzáértek, szemükben felvillant a fény, megvilágította az egész szobát, az anyuka ijedten dőlt hátra az ülőalkalmatosságon, a hármas pedig csak elképedve nézte a lányokat. Lágy fuvallat söpört végig a helyiségen, a dohányzóasztalon lévő papírokat egy röpke pillanat alatt lesodorta a földre, Emina haját pedig alaposan összeborzolta, s Tahno hosszú tincsei sem menekülhettek.
A fény kialudt a szemükben, a szélnek már nyoma sem volt, minden visszatért normális állapotába. Kya és Edison ijedten meredtek egymásra, zakatoló szívvel vették le kezüket a tárgyról, kikerekedett szemmel fordultak a Fehér Lótusz felé. Csend honolt a szobában, senki nem mert megszólalni, míg végül a jeget a vízidomár törte meg. Mély lélegzetet vett, az ikrek vállára tette a kezét, s rájuk mosolygott.
-          Gratulálok. Ti vagytok az új avatárok. 

Nos... itt a vége. Nem tudok mit mondani. Tényleg nem. Mindent köszönök azoknak, akik végig támogattak, ők tartották bennem a lelket a folytatáshoz <3 

Elképesztően hálás vagyok az összes kommentelőnek, feliratkozónak, rendszeres látogatónak! 
Már csak egy kérdésem van.
Legyen írói utószó, vagy felesleges? :) 

1 megjegyzés: